Kitártam kezemet naphosszat az engedetlen nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem a saját feje után. (Ézs 65,2)

[A fiú] még távol volt, amikor apja meglátta õt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta õt. (Lk 15,20b)

Olvasmányok: Róm 15,8-13 és Ézs 52,1-6

December 23.

"És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta õt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta õt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, végeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek." (Lk 15,20-21)

A tékozló fiúról szóló példázat Jézus egyik legszebb példázata. A legtöbbet, legörömtelibbet mondja el Istenrõl: atyaként szeret. Fájlalja, hogy a fia nélküle akar szerencsét próbálni, de elengedi. Alig várja, hogy visszatérjen a fia. Az fut kitörõ örömmel az úton feltûnõ fia elé, aki már számtalanszor tekintett sóvárogva az üres útra. Hányszor tekinthetett az üres templomra, imátlan estékre, istentelen szórakozásokra utánunk sóvárogva a mennyei Atya? Amikor megszülettünk, arra hívott, hogy vele élvezzük az életet, mindazt, ami az övé. De mi önállóak akarunk lenni, saját utainkon akartunk járni. Erre az útra felpakolt, ellátott szellemi és testi jókkal, és elengedett az életbe. És mindegy, hogy még tartanak-e ezek a testi-szellemi jók, hogy gyarapodtak-e, vagy már feléltük azokat. Az Atya nélkül a legfontosabb hiányzik az életünkbõl: nincs otthonunk, nincs nyugalmunk - lelki koldusként bolyongunk egy idegen világban.
A tékozló fiúnak volt olyan "szerencséje", hogy testileg is koldussá züllött, és szívbemarkolóan felismerte a keserû valóságot: vétkeztem az ég ellen és teellened; én, csak és kizárólag én vagyok koldussá válásom oka - már akkor koldussorsra ítéltem magamat, amikor gazdagon felpakolva elindultam. Már csak egyetlen vágya van: ha testi-szellemi nincstelenként is, de otthon lenni. Szolgálni a szolgák között otthon, az atya akarata szerint.
Sokan vannak, akiknek még tart vagy meg is szaporodott az induló tõkéjük. Nem érzik, hogy koldusok, hontalanok. Azt azonban érzik, hogy valami mindig hiányzik. Testvérem, közéjük tartozol-e? A mennyei Atya sóvárogva nézi a felé vezetõ utat: mikor tûnsz fel a messzeségben? Mikor döbben szívedbe a felismerés: Atyám, vétkeztem teellened, önmagam és mások ellen! Bocsáss meg nekem! És ha ezt kimondtad, akkor, és csakis akkor, feltûnnek elõtted a távolban az ölelõ karok, már be is záródott körötted az atyai ölelés, lelki füleidben felzeng az Atya megkönnyebbült ujjongása - és újra otthon vagy.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk az Északi Egyházkerület lelkészei által szerkesztett IgeIdő c. kötetből való.